Esély a 3. esélyre 2. fejezet

(Bree szemszöge)


 És újra a sötét szobában találtam magam, és megint zuhantam. Annyi változott, hogy nem egyedül. Nem láttam Nadját, de éreztem a kezét. 5 perc sem telt el, és a szoba világosodni kezdett. Szép lassan, nem úgy, mint először. Feketéről szürkére, szürkéről fehérre, a fehér pedig kékült. Végül minden olyan színű volt, mint  felhők.
  -Nadja, hol vagyunk?
  -Mindjárt a Cullen házban.
  -Talán mégsem kéne halálra ilyeszteni őket. Tudják, hogy halott vagyok.
  -Ők nem látnak téged. Szellem vagy, Bree, ezt ne feledd!
  -Biztos?
  -Csak egy kicsit bízz bennem!
  -Biztosabb lennék, ha láthatnám Diego-t. -Muszáj volt megpróbálnom. Ennyit megér. Látni akartam őt.
  -Ügyes próbálkozás, de nem jött be. Kérlek! Legalább a munkámat segíthetnéd, -sóhajtott egyet, majd lenézett. -Itt is vagyunk. -és átmentünk a falon. Az összes Cullen a konyhában volt. 8 vámpír és egy ember.
  -Siessünk! Minél előbb, annál jobb.
  -Pontosan. Először is, mi az a dolog amit rögtön észreveszel?
  -A lány a rétről. Átváltoztatták. Múltkor még ember volt.- Ajajj.- Mennyi idő telt el azóta, hogy meghaltam és hogy találkoztunk?- 1 nap alatt senkiből sem lehet vámpír.
  -18 hónap. -Tehát az az idő, amit én egy órának hittem 18 hónap volt. -Miért? Mi a baj? Még fehérebb vagy, mint voltál, már mint ha ez lehetséges.
  -Semmi. Csak kicsit meglepődtem. Inkább azt monnd, mi az első lépés!
  -Hány vámpír van szerinted a szobában?
  -8, és egy ember.
  -Nem, ő nem ember. -és újra megfogta a kezem.
Már megint zuhantam. Még csak harmadjára, de untam. És újra kezdődött az átmenet. Feketéről szürkére, szürkéről fehérre, a fehér pedig kékült. Csak most még gyorsabban. Még egy másodperc sem telt el, és a felhőszín egy szobába torkollott át. A szobában egy lány volt. Épp szült. Aki szült, az a lány volt, aki nemrég változott vámpírrá, és akinek olyan finom az illata. Még most is érzem. Egy hangos sikoltás, és megszületett a kislány. Várjunk csak! Ez a lány az, akire azt hittem hogy ember. Dehát 5 hónap alatt nem nőnek meg a "normális" gyerekek ennyire. Az a lány a konyhában minimum 16 éves volt. Most meg 1 napos sincs.
  -Ez mikor történt?
  -16 hónappal ezelőtt.
  -Lehetetlen!
  -Érdekes. Ugyanezt mondta Bella is, amikor megtudta, hogy egy vámpírtól terhes. - Akkor a lányt a rétről Bellának hívják. De ez akkor is lehetetlen! Vámpírtól terhes?
  -De ver a szive, és folyik a vére is. Akkor mitől ember-vámpír?
  -Vérrel táplálkozik.
  -Hogy mivel?!
  -Vérrel. -Megfogta a kezem. Ma már negyedszer. Mi lesz még itt?!

Esély a 3. esélyre 1. fejezet

(Bree Szemszöge)
  - Intézd el gyorsan, Felix! -mutatott rám Jane unottan. -Szeretnék már hazaindulni.
  - Ne nézz oda! -suttogta a gondolatolvasó.
Lehunytam a szemem...
 Zuhantam. Nem tudom fel vagy le. Minden fekete volt.   1 óra elteltével még mindig éreztem a fájdalmat. Csak remélni tudtam, hogy Diego-nak nem voltak ekkora fájdalmai. Szerettem őt. Persze ez nyilvánvaló. Pontosan emlékszem utolsó találkozásunkra,utolsó csókunkra... De ennek már vége. Szerettem volna tőle elbúcsúzni mielőtt meghalok, bár most már nemigen remélhetek semmi jót. 2 esélyt is kaptam az életre, mindkettő rosszul végződött. Utáltam Riley-t! Utáltam Victoriát! Utáltam mindenkit aki valaha is ártott nekem! A sárgaszeműeknek viszont örök hálám. Megölték teremtőmet és fogvatartómat. Megbosszulták szerelmem halálát. Helyettem. Ekkor valaki hirtelen elkapta a kezem, és egy pillanat alatt egy fehér helyiségben találtam magam. Nem volt ott senki rajtam kívül. Ezt nem értem. Valakinek ki kellett húznia a sötét világból. Valaki megjelent előttem és kezet nyújtott. Egy lány volt. Nem ismertem, de megfogtam a kezét. Húzni kezdett, és én mentem vele. Magam sem értem miért fogtam meg a kezét. Hiszen tőből ki is téphetné. Megpróbáltam felmérni a helyzetet, hogy hol lehetek. De minden összefojt, pedig emberi tempóban mentünk. Inkább a megmentőmre koncentráltam. Derékig érő barna haja, mélytengerkék szeme és ragyogó mosolya volt. Tehát nem vámpír. 160 cm lehetett, kb annyi idős mint én. Még egy szót sem beszéltünk egymással, de nekem szimpatikus volt. Ekkor élesen megállt és szembe fordult velem.
  - Helló! -mondta bátran, egy cseppnyi félelem nélkül.
  - Szia. Megtudhatnám ki vagy?
  - A nevem Nadja.- majd hirtelen megölelt.- Annyira örülök hogy megismertelek, Bree! Diego már annyit mesélt rólad.
  - Állj, állj, állj! Először is honnan tudod a nevemet? És honnan ismered Diego-t ?
  - Jaj, bocsi! Nem akartalak így letámadni! -hajtotta le a fejét - Csak annyira vártam már ezt a pillanatot. Szóval, hogy is magyarázzam... Én egy szellem vagyok. Olyan mint te, csak felsőbb rendű. Nekem van néhány képességem amivel az Égiek ajándékoztak meg. Én segítem át az újonnan meghalt vámpírokat a kezdeti nehézségeken.
  - Milyen nehézségeken? -Ezt valahogy nem értettem, de érdekelt.
  - Mivel vámpír vagy, kötöttebbek az érzéseid. És mivel kötöttebbek, csak akkor mehetsz át a "kapun",- rajzolt idézőjeleket kezével- ha már nyugodt lesz a lelked. A lelked csak akkor lesz nyugodt, hogyha megbosszulod azokat akik bántottak téged, meghálálod azoknak a segítséget, akik valaha segítettek neked vagy pedig bevallod valakinek az érzéseidet.
  -Huh, ez így kicsit bonyolult.
  -Most már biztos, hogy összeilletek. Tisztára mint Diego.- sóhajtott fel, én pedig megrándultam szerelmem nevére. -Ne aggódj! Hamarosan találkozhattok! Csak először legyen tiszta a lelked. De vissza a lényegre. Mondasz nekem egy személyt, és én elviszlek téged hozzá. Te pedig eldöntheted, hogy szerencsét esetleg átkot kívánsz neki. Így már érted?
  -Tehát ha én most azt mondom neked, hogy vigyél el Jane-hez, hogy megölhessem,akkor megteszed? -csillant fel a szemem.
  -Megtehetem, de inkább gondold át. Nem akarod inkább meghálálni Cullenéknek, hogy megölték mindkét ellenségedet? Hiszen te most csak az egyiket tudnád?
  -Oké, igazad van. Nem a harag fog vezérelni a döntésemnél. De mielőtt meghoznám, megnézhetném hogy hogy vannak Cullenék?
  -Persze- mosolyodott el, és újra kezet nyújtott, amit újra megfogtam.